Sara's love story *-*: Sziasztok!  Ez a fejezet egy rész lezárásának is tekinthető. Remélem tetszeni fog. A 20. fejezet a 2. rész első fejezete lesz. Jó olvasást. Komizzatok bátran (8 legalább jó lenne). Hideg, meleg jöhet!  Puszi : Csak Egy Lány.xx

19. fejezet ~ Összeomlás.

„Idővel rájössz majd arra,

Hogy annak ellenére, hogy

Boldog vagy azokkal, akik

Körülötted vannak, mégis

Rettenetesen hiányoznak

Neked azok, akik tegnap még

Veled voltak, és most már

Elmentek, nincsenek.”

Nyugalom. Teljes nyugalom vesz körül. A fényesség millió sugara ragyog halvány bőrömön. Fekve nézem a felettem köröző apró csillagokat. A távolban valaki a nevemet kiáltja tompa, lágy hangon. Nem törődök vele. Áhítatosan nézem, ahogy fel, majd lemegy a nap pár perc leforgása alatt. Nem értem, hogyan lehetséges ez, de most nem is ez a legfontosabb.

Valami erős késztetés következtében felülök, majd szememmel végigpásztázok környezetemen. Semmi. Körülöttem a nagy fehérség, üresség. Pánik fog el. Hova kerültem? Miért vagyok itt? Gyors léptekkel elindultam a térben. Nemsokára feltűnik előttem egy kékesen ragyogó pont. Kíváncsiságom úrrá lesz félelmemen, ezért tovább megyek. Közelebb érve rájövök, hogy ez a pont egy átjáró…egy másik világba. De milyen világba? És akkor hol vagyok most??

Egy szemvillanás alatt villámcsapásként tudatosult bennem, hogy mi folyik itt. Ez a hely egy Váró…váró a túlvilág és az élet között. Menekülni próbálok, de nem tudom, hogy merre menjek. Kétségbeesetten próbálok kikerülni a Váróból. Fel s alá mászkálok, míg nem fáradtan térdre nem rogyok. Könnycseppjeim ékesen szólva koppannak a talajon.

Akkor megint megszólal a hang. Egyre csak a nevemet kiáltja rémülten. Remény szikrája pattan ki fejemből. Csendben leülök a földre és behunyom a szememet. A hangra koncentrálok. Erősen, görcsösen. Amikor kinyitom a szememet már nem látom a kék átjárót. Helyette egy ajtó ált előttem. Óvatosan megközelítem. Félve markolok bele a kilincsbe. Lenyomom és hírtelen zuhanni kezdek.

* Sara szemszöge *

Émelyítő fertőtlenítő szag csapta meg az orromat. Régen éreztem ilyet. Mármint bármilyen illatot. Mélyet szippantottam. Most sötétség volt körülöttem. Szemem, mint ha ólomból lenne, nem akart felnyílni. Sokáig erőlködtem, de nem sikerült kinyitni. Úgy döntöttem várok. Hirtelen az első hangok is megcsapták a fülemet. Érthetetlen pusmogás hallatszott valahonnan a közelből. Nem tudtam elképzelni, hogy kiktől származhatnak a zajok, ezért összegyűjtöttem minden erőmet és kinyitottam a szememet.

Először összemosódott képeket láttam. Öten, hatan a teremben suttogtak. Hamarosan tisztulni kezdett a látásom és ismerős arcokat véltem felismerni az alakok közül. Szólni akartam nekik.

- Harry! – ez volt az első szó, ami elhagyta a számat. Szinte hallhatatlan volt a név, annyira gyengén szólaltam meg.

De még így is felfigyeltek rám.

- Szólj azonnal a kezelőorvosnak! – kiáltott egy barna hajú fiúnak Harry, majd odaült az ágyam szélére. – Hála Istennek, hogy felébredtél Sara!

Örömkönnyek gördültek le arcán. Lágyan megszorítottam a kezét, már amennyire megtudtam. Utána még vagy három ember sereglett az ágyam köré. Lassan felismertem őket. Anyu volta az, a bátyám és Mary.

- Anyu! De jó, hogy itt vagy! – hörögve törtek elő belőlem a szavak.

- Jól van kicsim! Ne beszélj, ne erőltesd meg magadat. – szipogott.

Bágyadt tekintetemet Jamesre helyeztem. Felé nyújtottam jobb kezemet, mire ő gyengéden megcsókolta azt.

- Úgy aggódtam érted Húgi! Többet ilyet ne csinálj! – mosolygott szeretetteljesen.

Szólásra nyitottam a számat, aztán becsuktam, s válaszként csak biccentettem egyet.

A következő pillanatban már kérdő arccal meredtem barátnőmre.

- Majd elmesélem, de most pihenj már elégé késő van: 23 óra! – jött a válasz.

Lassan ismét Harryre pillantottam.

- Tudtam, hogy nem hagysz itt engem! – simított végig arcomon. Fura volt a tekintete, de most ez igazán nem kötött le engem, mert boldog voltam, hogy ismét érezhettem a szeretteim közelségét.

Másnap reggel jólesően nyitottam ki a szememet. Már közel sem volt olyan nehéz, mint tegnap. Első pillantásom az ágy melletti székre esett, de nem volt ott senki.

Tegnap az orvos megvizsgált és azt mondta, hogy minden rendben van, hamarosan meg fogok gyógyulni. A kezem ugyan néha még fáj egy kicsit, de nem vészes. A lépemmel sincs semmi gond. A doktor azt is elárulta, hogy 8 napig voltam kómában. 8 nap…hát akkor azokat láttam gyorsan leperegni előttem! Nemsokára haza is mehetek. Még pár nap és ismét otthon nyomhatom az ágyat.

Gondolkodásomból halk ajtócsukódás riasztott fel. Aranyosan rövid, barna haj jelent meg az ajtóban.

- Liam! – mosolyodtam el.

- Sara! Istenem! Olyan jó, hogy újra ébren vagy! Már nagyon hiányoztál. – szaladt az ágyamhoz, majd – amennyire tudott – átölelt.

- Hogy vagy? Haleyvel együtt vagytok? – kezdtem el kicsit élettelibben kíváncsiskodni.

- Hát ezt éppen nekem kéne tőled kérdeznem. – nevetett. – Most már, hogy te is ébren vagy, sokkal jobban érzem magam. Igen, Haleyvel együtt vagyunk, de szerintem ez a dolog nem fog összejönni vele.

- Kár, pedig aranyos lány.

- De te is tudod, hogy téged szeretlek és szeretni is foglak örökre.

- Jaj, Liam! – kicsit lehangolódtam. – Tudod, hogy én Harryvel járok.

- Tudom és ezt tiszteletben is tartom. De lehet, hogy nemsokára… - itt elharapta a mondatot.

- Igen? – felkeltette az érdeklődésemet.

- Mindegy, nem lényeges. De tudd, hogy én nagyon-nagyon szeretlek téged Sara! – hozzám hajolt és egy lágy puszit nyomott homlokomra és kiment.

Volt valami szokatlan a hangjában, ami nem tetszett…ilyesmi volt Harry hangja is tegnap este.

Harry dél fele jött be hozzám ismét.

- Vártalak Harry! – mikor végre ismét mellettem volt feszülten meredt maga elé.

Csak ült és némán gondolkodott, majd lassan beszélni kezdett.

- Sara! Beszélnünk kell!

Hangja vészjóslóan csengett. Szívem a félelemtől hevesebben kezdett verni, amit a monitor is kijelzett.

- Mondjad… - suttogtam.

- Sara! – nézett mélyen szemeimbe. – Rettenetesen sajnálom, amiért ilyen helyzetbe kevertelek. Ha én nem vagyok, akkor téged sem támadnak meg. Ezt soha sem fogom magamnak megbocsátani. Azóta is őrlődök és megoldást próbálok keresni erre a helyzetre. Ez így nem mehet tovább! Ha még egyszer megtámadnak komolyabb és súlyosabb sérüléseket fogsz szerezni. A léped akár le is szakadhat. Ezért fontos és nehéz döntésre jutottam…

A rémület annyira kiszívta belőlem az erőt, hogy mozdulni sem tudtam. A torkom kiszáradt, szinte nem kaptam levegőt. Mit akarhat? Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni.

- Szóval úgy határoztam, hogy csak akkor tudhatlak biztonságban, ha mi nem leszünk közel egymáshoz. Vagyis… - nem tudta folytatni a mondatot. Felállt és fel-alá sétált a kórteremben.

- Vagyis? – értetlenül bámultam rá.

- Sara! Hát nem érted! Mi nem lehetünk együtt! Csak így védhetlek meg téged! – folyni kezdtek könnyei.

Hosszú ideig csak magamban ismételgettem a szavait: „nem lehetünk együtt”. A szavak súlyosak voltak és kemények. Lassan tudatosult bennem, hogy mit is jelent ez. Amikor teljes egészében felfogtam a mondatot megszólalni sem bírtam. Könnyek gyűltek szemeimbe.

- N..nem…nem teheted ezt velem... – gépiesen kezdtem el beszélni. – Ez nem a te hibád! Te mindent megtettél értem, mindent megadtál nekem. Ezután még jobban vigyázunk egymásra és kész, jól van? Csak ne mondd kérlek, hogy…

Legördültek a könnycseppek az arcomon, egyre szaporábban. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy ne legyünk együtt.

Oda sietett az ágyamhoz és párás tekintettel kezébe fogta az arcomat.

- Sara! Ennek így kell lennie. Csak így lehetsz biztonságban. Kérlek ne keress majd! El fogunk költözni a többiekkel. De tudd, hogy én mindig szeretni foglak. Örökkön-örökké!

Hosszan megcsókolt úgy, mint ahogy eddig még sohasem. Szenvedélyesen magához vont és harapdálta ajkaimat. Én sem tétlenkedtem! Bele túrtam a hajába mire ő elmosolyodott. Lágyan simogatta a hátamat. A legszebb csókunk volt, a búcsúcsók.

Sajnos ez a pillanat sem tarthatott végtelen időkig. Mikor eltávolodott tőlem, gyorsan – mielőtt még elmehetett volna - megszólaltam.

- Harry! Megkaphatnám a pulcsidat…emlékbe? – szipogtam.

- Hát persze! Neked bármit! – azzal hamar lekapta magáról a melegítőjét.

- Köszönöm! – öleltem magamhoz a ruhadarabot, majd mélyen beleszippantottam. Megszokott Harry illat, amitől újra sírni kezdtem.

Ekkor Harry felemelte az államnál fogva a fejemet.

- Hé, el ne felejtsd! Örökkön-örökre! – egy utolsó csókot nyomott számra, majd kisietett a teremből.

Miután Ő elment a magány keményen zúdult rám. Tehetetlenül hevertem az ágyon, majd szép lassan előtört belőlem a sírás. Hisztérikusan sírtam, nem tudtam elviselni ezt a helyzetet. A szívem összetört teljesen.

Az ajtó ismét nyikordult és bejött Mary. Biztosan csodálatos látványt nyújthattam az ágyon ülve, kisírt szemekkel, folyó orral. Helyet foglalt mellettem.

- Elment! – suttogtam kibámulva a fejemből.

- Tudom. Megértem a fájdalmadat. Én is szakítottam Zaynnel. – látszott rajta, hogy ő is mindjárt elsírja magát.

- Ó, Mary! Ez is én miattam van.

- Dehogy is! Ilyet ne is gondolj!

- Sajnálom!

- Én is sajnálom Sara!

Pár másodperc múlva megcsörrent barátnőm telefonja. A csengőhangja az Over Again volt. Mikor meghallottuk a számot, mindkettőnkből előtört a sírás ismét. Nem tudtuk abbahagyni egyhamar. Ez a lelkünk legmélyéből tört elő. Összeölelkezve zokogtunk megállíthatatlanul.

Egyszer csak valakik hátulról átöleltek bennünket. Az anyukáink voltak azok.