20.
fejezet ~ Váratlan látogatók…
„Mostanában
a legtöbbször úgy érzem, már nem
hiányzol
és sikerül felejtenem. De néha… néha
még
mindig ölni tudnék, hogy veled lehessek!”
* Sara
szemszöge *
Lassan fél éve már, hogy Harry elment. Eltűnt,
mint ha nem is létezett volna sohasem. Csak a tv-ben és a rádióban szoktam
hallani róla valamit…Még a többiekkel sem találkoztam azóta. Teljesen
megváltozott az életem, amióta nincsenek mellettem. Liam felől sincs semmi hír,
ami nagyon nyomaszt! Kilátástalan a helyzetem. Azóta a nap óta teljesen
magamba fordultam, egyfolytában a szobámban kuksolok és bámulom a falakat. Az
elején rengeteget sírtam. Éjszaka is mindig velük álmodtam, még most is néha…De
lassan beforr a sebem és a felejtés bús árnya engem is beborít...
- Saraa!!!!!
A hangos kiáltástól, ami engem szólított,
összerezzentem. Éppen békésen, csöndben iszogattam teámat, miközben egy unalmas
szappanoperát néztem.
- Megyek! – kiáltottam vissza anyukámnak.
Komótosan elindultam a szobám felé. Mikor
beértem láttam, hogy anyu, kezén egy halom szennyes ruhával áll a szoba
közepén.
- Ez is mehet a mosásba? – kérdezte kedvenc
fekete nadrágomra mutatva.
- Persze. – válaszoltam unottan.
- És ez a piros felső?
- Az nem, mert nem volt még rajtam.
- Rendben. – azzal kiment a szobából.
Egy darabig álltam némán, aztán leültem az
ágyra. Eszembe jutottak a kórházban eltöltött pillanataim. Felderengett egy
pulcsi előttem. Hirtelen ösztönösen elkezdtem a szekrényem felé sietni, majd
kivágtam az ajtaját. Egymás után szórtam ki a ruhadarabjaimat. Egyre
kétségbeesetten kerestem azt a tárgyat, ami talán újra visszaránt a
szenvedésbe. Hiába…nem volt ott!
Reménnyel telve rohantam a fürdőszobába.
- Anyu!! Nem raktad ki a pólómat a
szennyesbe? - ordítottam le a konyhába,
miközben már ki is öntöttem a földre a ruhatartó tartalmát. Ott sem volt!
- Milyen pólód kislányom? Van neked ezer meg
egy! Honnan tudjam, hogy melyikre gondolsz?
Idegesen vágtattam le a lépcsőn, majd
egyenesen a nappaliba fordultam.
- Hát szerinted melyik?? Az a póló!!! – hajigáltam a dívány párnáit is a földre.
- Tudom már! Azt kidobtam. – válaszolt nemes egyszerűséggel anya.
Egy pillanatra elállt a lélegzetem.
Kiegyenesedtem és egyre vörösödő arccal támadtam anyámra.
- Hogy-hogy kidobtad???? – kiabáltam vele.
- Szerinted miért? – próbált nyugtatni. –
Ezelőtt is bármikor, ha a kezedbe vetted, mindig sírógörcsöt kaptál. Ezért is
lett eltéve. Aztán…szép lassan felejteni kezdtél és én úgy gondoltam, hogy nem
lesz már rá szükséged.
- De
még is…Hogy tehetted ezt?? – ordibáltam magamból kikelve.
Nem is érdekelt annyira a válasz, inkább kiviharzottam
az ajtón és megcéloztam a kukát. Odaérve felcsaptam a tetejét és szanaszét
szórtam belőle a szemetet.
Hirtelen egy ismerős anyag akadt a kezem
ügyébe. Mikor azt is kirántottam, hirtelen eluralkodott rajtam a
megkönnyebbülés. Beleszippantottam. Még mindig lehetett egy kicsit érezni rajta
Harry illatát. Boldogan magamhoz öleltem a pulóvert és elindultam az ajtó felé.
Már éppen lenyomtam volna a kilincset, amikor
egy ismerős hangot hallottam.
- Kislányom! Nem gondoltam volna, hogy egy év
alatt ennyire megváltozol…és még a kukában is turkálni fogsz! – nevetett a
férfi.
Amikor megfordultam majdnem elájultam.
Sikoltozni kezdtem, majd boldogan szaladtam a férfi karjaiba.
- Apu!! – nevettem boldogan, miközben szorosan
öleltem apát. Örömemben még sírni is elkezdtem.
- Úgy hiányoztál, Tündérbogaram! – simított
végig hátamon nagy kezével.
- Te is nekem!
Egyszerűen felfoghatatlan, hogy ennyi
szenvedés után végre jön egy ember, aki ki tud rántani a boldogtalanságból
engem. Apuval nagyon szoros kapcsolatban álltam, mindennél fontosabb volt nekem
azelőtt is, mielőtt elment volna.
- Azt hittem már sosem látlak téged! – gördült
le apám arcán is egy könnycsepp.
Még egy percig csak öleltük egymást, majd
lassan elindultunk a bejárati ajtó felé.
- Anyu! Van egy meglepetésem! – állítottam be
a fürdőbe egy huncut mosollyal az arcomon.
- Mi az kicsim, hogy ilyen jó kedved van? –
félbeszakította a fürdőkádpucolást és felnézett rám. – Csak nem…
A szappan hangosan koppant a földön. Apu épp
most lépett be az ajtón.
- Jim! – köszörülte meg a torkát anyu. – Hát
te hogy kerülsz ide??
- Molly! – lépett közelebb apám. – Hiányoztál!
Anya erre elkezdte forgatni a szemeit, majd
halkan nevetett. Gondolkodni kezdett, de kis idő múlva megszólalt.
- Ezt beszéljük inkább meg lent! – mutatott a
földszintre.
Lassan elindultak mind a ketten a konyha felé.
Követtem őket. Hirtelen megfordult anya.
- Sara! Azt hiszem, hogy ezt ketten kell
megbeszélnünk.
Azzal ott hagyott engem a lépcső tetején.
- Mary! Mary! Nem fogod elhinni mi történt!! –
ujjongtam barátnőmnek a telefonban.
- Na mi? – nevetett lelkesedésemen Mary.
- Képzeld; apu hazajött! – sikítoztam.
- Mi??? Ez most komoly? – hüledezett a vonal
túloldalán a lány.
- Igen! Most beszélik meg a dolgokat anyuval!
Ez annyira jó! – boldogan terültem el ágyamon.
- Majd akkor hívj fel, hogy mi lett ennek a
vége! Oké?
- Persze! Akkor majd hívlak! Szia! – azzal
bontottam a vonalat.
Éles sikításra lettem figyelmes. Ijedten
ugrottam fel a laptopom elől. Kivágtáztam az ajtón és elindultam a lépcső
irányába.
Lent a következő kép várt engem: Heather jó
apánk nyakában lóg és szipogva öleli át szorosan a derekát. Most jött meg a
munkából és máris újabb izgalmakban van része neki is és nekem is.
- Na?? Megbeszéltétek már a dolgaitokat? –
kíváncsiskodtam.
- Igen… - sejtelmesen néztek ránk szüleink.
- És?? – Heather is már be volt zsongva
teljesen.
- Úgy döntöttünk, hogy adunk egymásnak még egy
esélyt. – mosolyogtak egymásra.
- Istenem! – öleltük meg egymást nővéremmel,
majd szüleinkhez is odamentünk egy közös családi ölelésre.
- Eljárunk párterápiára, hogy helyrehozzuk
azt, amit elrontottunk. – mondta anyu.
- Amit elrontottam… - helyesbített apu. – Most
pedig meséljetek magatokról! Mi történt veletek az elmúlt egy évben?
Leült a kanapéra, majd megpaskolta a mellette
levő két helyet. Én inkább a fotelban foglaltam helyet.
- Nem szeretnék erről beszélgetni… - húztam
fel a térdemet, amire ráfektettem az államat.
Apu kérdő pillantást vetett rám, majd
Heatherre és anyára.
- Jól van Kicsim! Ha nem szeretnél, akkor nem
erőltetem! – nézett rám együttérzően apám.
- Ha nem baj…felmegyek egy kicsit a szobámba…
- mutattam hüvelykujjammal a szobám felé.
Anyu egy „Ne menjek veled?” pillantást
intéztem felé, melyre egy halvány mosoly és egy biccentés volt a válasz.
Mikor felértem azonnal bezártam magam mögött
az ajtót. Oldalasan elfeküdtem az ágyon és felvettem a magzatpózt. Magamhoz
öleltem Harry pulcsiját és mélyet szippantottam bele. Szemeim azonnal könnybe
lábadtak és szép lassan erőt vett rajtam a sírás. Most nem tartott olyan
sokáig, mint ezelőtt. Mikor sikerült abbahagynom furcsa megkönnyebbülést
éreztem belül. Kibattyogtam fürdőszobámba és alaposan megmostam az arcomat.
Szokatlanul frissnek éreztem magam. Visszasétáltam a fekhelyemhez és leültem.
Gyengéd mozdulatokkal összehajtogattam a pulóvert, majd beraktam a fiókomba.
Úgy éreztem a mai nap egy új fejezet kezdete és a régi életem lezárása. Minden
olyan jó volt. Boldogság volt bennem. Éreztem, hogy most már el tudom engedni
Harryt…
Boldogságtól sugározva léptem be a nappaliba.
- Apu, mesélhetek neked az elmúlt egy évemről?
– kérdeztem tőle mosolyogva.
- Hát persze, ha szeretnél. – mosolygott ő is.
- Sara…biztos vagy benne? – aggodalmaskodott
anyu.
- Teljesen. – néztem rá egy jelentőségteljes
arckifejezéssel.
- Szóval… - fordultam apa felé. – Mikor elmentél nagyon
szomorú voltam. Anyu is. Elhatározta, hogy új életet kezdünk Londonban. Amikor
idejöttünk megismerkedtem a szomszéd lánnyal, Maryvel, aki a legjobb barátnőm
lett. Egyik nap elmentünk bóklászni a városban és Mary mutatott nekem egy
gyönyörű házat, ahol egy híres fiúbanda élt. Felmásztunk egy fára, leestem róla
és megsebesültem. Erre kirohantak a ház lakói és ellátták sérüléseimet. Ekkor
éreztem, hogy Harry, az egyik fiú, fontos szerepet fog betölteni az életemben.
Később találkozgattunk és el kezdtünk járni. Mivel híres volt sok lány meg volt
bolondulva érte. Egy este, az egyik rajongója megvert engem és kórházba
kerültem. Kómába kerültem, majd miután felébredtem Harry közölte velem, hogy
szakít velem, hogy több ilyen ne fordulhasson elő. Miután ő elment depresszióba
estem. Alig ettem valamit, senkivel sem beszéltem úgy igazán. Aztán lassan
kezdtem helyrejönni, de a mai napig nem tudtam túltenni magamat a történteken.
Ma aztán úgy éreztem, hogy képes vagyok elengedni az életem egyik fontos
részét…neked köszönhetően. – fejeztem be a mesélést.
- Ó…hát értem, hogy miért nem akartál beszélni
róla. – motyogta zavartan, majd odajött hozzám és szorosan átölelt.
Hirtelen csöngettek. Nem tudtam ki lehet az.
Még egy látogató a mai napon? Érdekes!
Odaszáguldottam az ajtóhoz, majd kinyitottam.
A meglepettségtől nem bírtam megszólalni.
Két kar fonódott a derekam köré, majd
könnycseppek hullottak a vállamra.
- Sara! Úgy hiányoztál! Nem bírtam már tovább
nélküled! – suttogta a fülembe Liam, aztán mélyen szemeimbe nézett. Barna
íriszei úgy ragyogtak, mint a csillagos égbolt.
Egy-két újabb érdekes fordulat...
VálaszTörlésMegint nagyon kíváncsi vagyok!!! Úgyhogy hamar folytatást!!!! :D
Mindig ott hagyod abba ahol nem kéne! :D Kövit! :)
VálaszTörlésjujjj imadom hamar kovit!:o :3
VálaszTörlésHúú Karina ez nagyon jó lett..! :) A végén megkönnyeztem.! :D <3
VálaszTörlésKarina ezért még a suliba kapsz.mi az, hogy itt hagyod abba.?? ha.?:O na mind1.imádom a blogod és ahogy írsz.!:3 Liam.? én Harryre számítottam, de így is jó.:) hamar a kövit.!<3 xx
VálaszTörlésUtállak. Utállak, utállak, utállak.:@@ miért itt és miért most?:) annyi kérdés, még sincs válasz.:c remélem hamar hozod a következőt.♥
VálaszTörlésKarina ezért kapni fogsz nagyon. Miért itt hagytad abba? hamar folytasd különben mérges leszek!!! :DD
VálaszTörlésSzia, nagyon tetszett ez a rész is. Csak így tovább! :D
VálaszTörlés