Trailer... :DD *-*

Sziasztok! :) 

Készítettem a blognak egy trailert... :D Nézzétek meg!! :) Nemsokára jön a kövi.! Puszii : Csak Egy Lány.xx

Hosszú idő után meghoztam az új fejezetet, a 2. rész 1. fejezetét! Mindenkinek jó olvasást kívánok hozzá! Jó lenne, ha összejönne 10 komi és néhány iratkozó ( kb. 3)… :)) Hope you like it! ;) Puszi : Csak Egy Lány.xx

20. fejezet ~ Váratlan látogatók…

„Mostanában a legtöbbször úgy érzem, már nem

hiányzol és sikerül felejtenem. De néha… néha

még mindig ölni tudnék, hogy veled lehessek!”

* Sara szemszöge *

Lassan fél éve már, hogy Harry elment. Eltűnt, mint ha nem is létezett volna sohasem. Csak a tv-ben és a rádióban szoktam hallani róla valamit…Még a többiekkel sem találkoztam azóta. Teljesen megváltozott az életem, amióta nincsenek mellettem. Liam felől sincs semmi hír, ami nagyon nyomaszt! Kilátástalan a helyzetem. Azóta a nap óta teljesen magamba fordultam, egyfolytában a szobámban kuksolok és bámulom a falakat. Az elején rengeteget sírtam. Éjszaka is mindig velük álmodtam, még most is néha…De lassan beforr a sebem és a felejtés bús árnya engem is beborít...

- Saraa!!!!!

A hangos kiáltástól, ami engem szólított, összerezzentem. Éppen békésen, csöndben iszogattam teámat, miközben egy unalmas szappanoperát néztem.

- Megyek! – kiáltottam vissza anyukámnak.

Komótosan elindultam a szobám felé. Mikor beértem láttam, hogy anyu, kezén egy halom szennyes ruhával áll a szoba közepén.

- Ez is mehet a mosásba? – kérdezte kedvenc fekete nadrágomra mutatva.

- Persze. – válaszoltam unottan.

- És ez a piros felső?

- Az nem, mert nem volt még rajtam.

- Rendben. – azzal kiment a szobából.

Egy darabig álltam némán, aztán leültem az ágyra. Eszembe jutottak a kórházban eltöltött pillanataim. Felderengett egy pulcsi előttem. Hirtelen ösztönösen elkezdtem a szekrényem felé sietni, majd kivágtam az ajtaját. Egymás után szórtam ki a ruhadarabjaimat. Egyre kétségbeesetten kerestem azt a tárgyat, ami talán újra visszaránt a szenvedésbe. Hiába…nem volt ott!

Reménnyel telve rohantam a fürdőszobába.

- Anyu!! Nem raktad ki a pólómat a szennyesbe?  - ordítottam le a konyhába, miközben már ki is öntöttem a földre a ruhatartó tartalmát. Ott sem volt!

- Milyen pólód kislányom? Van neked ezer meg egy! Honnan tudjam, hogy melyikre gondolsz?

Idegesen vágtattam le a lépcsőn, majd egyenesen a nappaliba fordultam.

- Hát szerinted melyik?? Az a póló!!! – hajigáltam a dívány párnáit is a földre.

- Tudom már! Azt kidobtam. – válaszolt nemes egyszerűséggel anya.

Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Kiegyenesedtem és egyre vörösödő arccal támadtam anyámra.

- Hogy-hogy kidobtad???? – kiabáltam vele.

- Szerinted miért? – próbált nyugtatni. – Ezelőtt is bármikor, ha a kezedbe vetted, mindig sírógörcsöt kaptál. Ezért is lett eltéve. Aztán…szép lassan felejteni kezdtél és én úgy gondoltam, hogy nem lesz már rá szükséged.

 - De még is…Hogy tehetted ezt?? – ordibáltam magamból kikelve.

Nem is érdekelt annyira a válasz, inkább kiviharzottam az ajtón és megcéloztam a kukát. Odaérve felcsaptam a tetejét és szanaszét szórtam belőle a szemetet.

Hirtelen egy ismerős anyag akadt a kezem ügyébe. Mikor azt is kirántottam, hirtelen eluralkodott rajtam a megkönnyebbülés. Beleszippantottam. Még mindig lehetett egy kicsit érezni rajta Harry illatát. Boldogan magamhoz öleltem a pulóvert és elindultam az ajtó felé.

Már éppen lenyomtam volna a kilincset, amikor egy ismerős hangot hallottam.

- Kislányom! Nem gondoltam volna, hogy egy év alatt ennyire megváltozol…és még a kukában is turkálni fogsz! – nevetett a férfi.

Amikor megfordultam majdnem elájultam. Sikoltozni kezdtem, majd boldogan szaladtam a férfi karjaiba.

- Apu!! – nevettem boldogan, miközben szorosan öleltem apát. Örömemben még sírni is elkezdtem.

- Úgy hiányoztál, Tündérbogaram! – simított végig hátamon nagy kezével.

- Te is nekem!

Egyszerűen felfoghatatlan, hogy ennyi szenvedés után végre jön egy ember, aki ki tud rántani a boldogtalanságból engem. Apuval nagyon szoros kapcsolatban álltam, mindennél fontosabb volt nekem azelőtt is, mielőtt elment volna.

- Azt hittem már sosem látlak téged! – gördült le apám arcán is egy könnycsepp.

Még egy percig csak öleltük egymást, majd lassan elindultunk a bejárati ajtó felé.

- Anyu! Van egy meglepetésem! – állítottam be a fürdőbe egy huncut mosollyal az arcomon.

- Mi az kicsim, hogy ilyen jó kedved van? – félbeszakította a fürdőkádpucolást és felnézett rám. – Csak nem…

A szappan hangosan koppant a földön. Apu épp most lépett be az ajtón.

- Jim! – köszörülte meg a torkát anyu. – Hát te hogy kerülsz ide??

- Molly! – lépett közelebb apám. – Hiányoztál!

Anya erre elkezdte forgatni a szemeit, majd halkan nevetett. Gondolkodni kezdett, de kis idő múlva megszólalt.

- Ezt beszéljük inkább meg lent! – mutatott a földszintre.

Lassan elindultak mind a ketten a konyha felé. Követtem őket. Hirtelen megfordult anya.

- Sara! Azt hiszem, hogy ezt ketten kell megbeszélnünk.

Azzal ott hagyott engem a lépcső tetején.

- Mary! Mary! Nem fogod elhinni mi történt!! – ujjongtam barátnőmnek a telefonban.

- Na mi? – nevetett lelkesedésemen Mary.

- Képzeld; apu hazajött! – sikítoztam.

- Mi??? Ez most komoly? – hüledezett a vonal túloldalán a lány.

- Igen! Most beszélik meg a dolgokat anyuval! Ez annyira jó! – boldogan terültem el ágyamon.

- Majd akkor hívj fel, hogy mi lett ennek a vége! Oké?

- Persze! Akkor majd hívlak! Szia! – azzal bontottam a vonalat.

Éles sikításra lettem figyelmes. Ijedten ugrottam fel a laptopom elől. Kivágtáztam az ajtón és elindultam a lépcső irányába.

Lent a következő kép várt engem: Heather jó apánk nyakában lóg és szipogva öleli át szorosan a derekát. Most jött meg a munkából és máris újabb izgalmakban van része neki is és nekem is.

- Na?? Megbeszéltétek már a dolgaitokat? – kíváncsiskodtam.

- Igen… - sejtelmesen néztek ránk szüleink.

- És?? – Heather is már be volt zsongva teljesen.

- Úgy döntöttünk, hogy adunk egymásnak még egy esélyt. – mosolyogtak egymásra.

- Istenem! – öleltük meg egymást nővéremmel, majd szüleinkhez is odamentünk egy közös családi ölelésre.

- Eljárunk párterápiára, hogy helyrehozzuk azt, amit elrontottunk. – mondta anyu.

- Amit elrontottam… - helyesbített apu. – Most pedig meséljetek magatokról! Mi történt veletek az elmúlt egy évben?

Leült a kanapéra, majd megpaskolta a mellette levő két helyet. Én inkább a fotelban foglaltam helyet.

- Nem szeretnék erről beszélgetni… - húztam fel a térdemet, amire ráfektettem az államat.

Apu kérdő pillantást vetett rám, majd Heatherre és anyára.

- Jól van Kicsim! Ha nem szeretnél, akkor nem erőltetem! – nézett rám együttérzően apám.

- Ha nem baj…felmegyek egy kicsit a szobámba… - mutattam hüvelykujjammal a szobám felé.

Anyu egy „Ne menjek veled?” pillantást intéztem felé, melyre egy halvány mosoly és egy biccentés volt a válasz.

Mikor felértem azonnal bezártam magam mögött az ajtót. Oldalasan elfeküdtem az ágyon és felvettem a magzatpózt. Magamhoz öleltem Harry pulcsiját és mélyet szippantottam bele. Szemeim azonnal könnybe lábadtak és szép lassan erőt vett rajtam a sírás. Most nem tartott olyan sokáig, mint ezelőtt. Mikor sikerült abbahagynom furcsa megkönnyebbülést éreztem belül. Kibattyogtam fürdőszobámba és alaposan megmostam az arcomat. Szokatlanul frissnek éreztem magam. Visszasétáltam a fekhelyemhez és leültem. Gyengéd mozdulatokkal összehajtogattam a pulóvert, majd beraktam a fiókomba. Úgy éreztem a mai nap egy új fejezet kezdete és a régi életem lezárása. Minden olyan jó volt. Boldogság volt bennem. Éreztem, hogy most már el tudom engedni Harryt…

Boldogságtól sugározva léptem be a nappaliba.

- Apu, mesélhetek neked az elmúlt egy évemről? – kérdeztem tőle mosolyogva.

- Hát persze, ha szeretnél. – mosolygott ő is.

- Sara…biztos vagy benne? – aggodalmaskodott anyu.

- Teljesen. – néztem rá egy jelentőségteljes arckifejezéssel.

- Szóval… -  fordultam apa felé. – Mikor elmentél nagyon szomorú voltam. Anyu is. Elhatározta, hogy új életet kezdünk Londonban. Amikor idejöttünk megismerkedtem a szomszéd lánnyal, Maryvel, aki a legjobb barátnőm lett. Egyik nap elmentünk bóklászni a városban és Mary mutatott nekem egy gyönyörű házat, ahol egy híres fiúbanda élt. Felmásztunk egy fára, leestem róla és megsebesültem. Erre kirohantak a ház lakói és ellátták sérüléseimet. Ekkor éreztem, hogy Harry, az egyik fiú, fontos szerepet fog betölteni az életemben. Később találkozgattunk és el kezdtünk járni. Mivel híres volt sok lány meg volt bolondulva érte. Egy este, az egyik rajongója megvert engem és kórházba kerültem. Kómába kerültem, majd miután felébredtem Harry közölte velem, hogy szakít velem, hogy több ilyen ne fordulhasson elő. Miután ő elment depresszióba estem. Alig ettem valamit, senkivel sem beszéltem úgy igazán. Aztán lassan kezdtem helyrejönni, de a mai napig nem tudtam túltenni magamat a történteken. Ma aztán úgy éreztem, hogy képes vagyok elengedni az életem egyik fontos részét…neked köszönhetően. – fejeztem be a mesélést.

- Ó…hát értem, hogy miért nem akartál beszélni róla. – motyogta zavartan, majd odajött hozzám és szorosan átölelt.

Hirtelen csöngettek. Nem tudtam ki lehet az. Még egy látogató a mai napon? Érdekes!

Odaszáguldottam az ajtóhoz, majd kinyitottam. A meglepettségtől nem bírtam megszólalni.

Két kar fonódott a derekam köré, majd könnycseppek hullottak a vállamra.

- Sara! Úgy hiányoztál! Nem bírtam már tovább nélküled! – suttogta a fülembe Liam, aztán mélyen szemeimbe nézett. Barna íriszei úgy ragyogtak, mint a csillagos égbolt.