18.
fejezet ~ Könnycseppek.
*
Alesha szemszöge *
Felkapcsoltam az előszobai villanyt, majd
kinyitottam a bejárati ajtónkat. Megcsapott a téli hűvösség. Kellemes volt.
- Anyu, Apu! – kiáltottam be szüleimnek.
- Mi az Ale? Felvered az egész környéket! –
jött ki mérgesen anyu, de mikor meglátta a mellettem ájultan fekvő lányt
azonnal szólt apámnak, hogy hívja a mentőket.
Nemsokára kiértek a mentősök, akik sietve
elvitték egy kórházba a megvert lányt. Én is vele mentem.
* Harry
szemszöge *
- Ne már fiúk! – röhögtem fuldokolva, mikor
mind a négy haverom rám nehezedett.
- Dee! – nevetett Louis.
Hirtelen megcsörrent a telefonom.
- Hé! Hadd vegyem fel a telefonomat! Biztos
Sara az! – kiáltottam rájuk, mire gyorsan lekászálódtak rólam.
Odasiettem a csörgő szerkezethez, majd
ledobtam magamat egy székre.
- Halló! – szóltam bele.
- Jó estét Mr. Styles! – hallottam meg egy
ismeretlen hangot. – A londoni kórházból hívom. Szeretném tudatni önnel, hogy a
barátnőjét, Sara Prewittet megverték és beszállították hozzánk a kórházba.
Megállt bennem az ütő. Majdnem kiesett a
kezemből a készülék.
- És hogy van? Súlyos az állapota? – éreztem,
hogy hangom megremeg. Erre persze a többiek kíváncsi és aggódó tekintettel
körém sereglettek.
- Brutálisan megverték, belső vérzése van.
Kérem azonnal jöjjön be! Itt bent mindent megtudhat az állapotáról.
- Rendben, köszönöm! Rögtön indulok! –
falfehér arccal tettem le a telefont.
Éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az
arcomon. Letöröltem.
- Mi történt Harry? – kérdezte halkan Liam.
- Sara… megverték. – nyögtem ki.
Mindenki döbbenten állt előttem. Csak nézték
ahogyan még egy könnycsepp lefolyik az arcomon.
- És….hogy van? – kérdezte Zayn elhaló hangon.
- Belső vérzése van. Be kell hozzá menni
azonnal a kórházba. – mintha csak most tudatosultak volna bennem az orvos
szavai.
Elképesztő sebességgel ültünk be az autómba,
majd el is indultunk.
10 idegölő perc alatt értünk oda a kórházhoz.
A recepcióhoz siettem.
- Jó estét! Behoztak önökhöz egy Sara Prewitt
nevű lányt. Meg tudná nekem mondani, hogy melyik kórteremben van? – kérdeztem
a recepcióst.
- Üdvözlöm! – köszöntött engem, a többiek még
csak most értek be az ajtón. Ránézett a számítógépének monitorjára, majd ismét
felém fordult. – Jelenleg az 5-ös műtőben van.
- Az merre található? – egyre idegesebb
lettem.
- Az első emeleten a liftből kilépve balra a
hetedik ajtó. Ott megvárhatják, míg be nem fejeződik az operáció.
- Köszönöm!
Egyenesen a lift felé rohantam nyomomban a
többiekkel. Türelmetlenül nyomtam meg az egyes gombot és vártam, hogy felvigyen
az emeletre. Mikor kiléptünk az ajtón balra három személyt pillantottam meg.
Sara anyukája és nővére volt az egy másik lány társaságában. Amikor észrevett
engem Mrs. Prewitt odasietett hozzám és
szorosan átölelt. Keservesen zokogott a vállamon. Nem bírtam tovább! Éreztem, hogy
patakzani kezd a könnyem.
- Úgy sajnálom! – néztem Molly szemeibe. – Az
én hibám az egész!
- Dehogy is! – törölgette könnyeit. – Nem te
tehetsz róla. Te megpróbáltad megvédeni.
- De én vagyok az oka, hogy megverték. Miattam
verték meg! – most jöttem rá, hogy ez tényleg azért történt, mert mi együtt
vagyunk Saraval.
- Harry! – nézett szemeimbe a nő, immár nem
sírva. – Nem te művelted ezt vele! Senki sem gondolta, hogy ennyire elfajulnak
a dolgok.
Bármit is mondhattak nekem, én magamat
hibáztattam. Bennem volt a bűntudat keserű, maró érzése. Féltettem Sarat!
Nagyon! Úgy, mint még eddig senkit a világon.
Pár csöndes perc után kinyílódott a műtő
ajtaja és kitolták Sarat. Aggódva tekintettem gyenge, összevert testére.
Eltolták egy kórterembe, de mi nem mentünk azonnal utána. Megvártuk míg az
orvos is kijön, hogy beszélhessünk vele.
- Doktor úr! – szólította meg az orvost Mrs.
Prewitt. – Mi történt Saraval?
- Brutálisan megverték és belső vérzése volt.
A lép rupturálása miatt azonnali
operációra volt szükség.
- Mi az, hogy a lép rupturálása? – kérdezetem elsápadva. Egyszerre a legrosszabbra
gondoltam.
- A lépe beszakadt, de szerencsére nem volt
nagyon súlyos. Összevarrtuk a sérült szervet, most már csak pihennie kell a
hölgynek. Már túl van a nehezén.
- Ezen kívül van még valami sérülése? – most
először szólalt meg Heather amióta itt vagyunk. Bár nem igazán volt jó a
kapcsolata húgával, mégis látszott rajta, hogy aggódik érte. Őszintén.
- A bal singcsontja megrepedt. Begipszeljük
neki, hogy hamarabb gyógyuljon a csont. A fején felrepedt több helyen is a bőr
és rengeteg zúzódás található a testén, de ezek már igazán csak kis dolgok a
lépe mellett. Most legalább egy hétig vagy még tovább bent kell tartanunk
Sarat, hogy megfigyelhessük az állapotát.
- Köszönjük Doktor úr! – hálálkodott az ideges
anyuka. – Most be lehet menni a lányomhoz?
- Természetesen, de csak egy kicsit. Egyszerre
csak egy ember. Valószínűleg még alszik és aludni is fog még egy jó darabig. Ez
az altató hatása, de ezt még fokozza, hogy ájult volt, mikor a műtőbe
tolták.
- Rendben. Még egyszer köszönjük Doktor úr! –
köszönte meg az orvos segítségét még egyszer Molly, majd elsietett a lánya
kórterme felé.
Leroskadtam egy székre. Sok volt ez így
egyszerre nekem. Csontrepedés, lép szakadás… Zsongott a fejem. Csak arra tudtam
gondolni, hogy Sara rendbe jöjjön.
Valaki leült mellém. Eddig nem is szenteltem
nagy figyelmet ennek az ismeretlen lánynak.
- Nagyon sajnálom azt, ami a barátnőddel
történt! – szavain érezni lehetett, hogy komolyan gondolja ezt.
- Hát…öhm...mit mondjak erre? – szememet a
barna hajú lányra emeltem. – Köszönöm.
Sokáig csak szótlanul ültünk egymás mellett.
- Egyébként… - szólaltam meg nagy sokára. – te
ki vagy?
- Elnézést, még be sem mutatkoztam. Alesha
Doyle. – nyújtotta barátságosan a kezét. – Én találtam rá a barátnődre.
- Nagyon hálás vagyok a segítségedért. –
öleltem át, mire ő elpirult.
- Én csak azt tettem, ami a helyes volt… -
motyogta zavartan.
Ránéztem az órámra. 3 : 12 – t mutatott. Már 5
órája annak, hogy behozták Sarat a kórházba. Még mindig nem kelt fel. Minden
porcikám remegett az izgalomtól. A többiek egyfolytában nyugtatgattak. Vagyis
csak próbáltak nyugtatni, hiszen ők maguk is nagyon feszültek voltak és én sem
éreztem mást, mint bűntudatot.
Molly már rengetegszer volt bent a lányánál.
Szegény eléggé el volt fáradva, ezért javasoltam, hogy menjen haza, aludjon
valamennyit és utána jöjjön csak vissza. Hosszú unszolás után sikerült
meggyőzni őt a hazamenetelről.
- Rendben fiam! De vigyázz Sarara! Amint lesz
valami, azonnal hívj fel!
- Persze, ez természetes! És vigyázok rá.
Tudja, hogy mennyire szeretem őt. – mosolyodtam el halványan.
- Tudom. – ásított egy nagyot, majd elindult
idősebbik lánya mellett ki a kórházból.
Óvatosan és halkan benyitottam a kórterembe.
Mikor megláttam Sarat ott feküdni az ágyon erőtlenül, felkötött kézzel,
bekötött fejjel, orrából kilógó csövekkel, kék-zöld foltokkal arcán és
infúzióval ellátva azt hittem összecsuklok. Kibuggyantak ismét a könnyeim. Most
láttam őt először azóta, mióta kitolták a műtőből.
Ágya mellé álltam és odahúztam a lehető
leghalkabban egy széket. Kezeimbe vettem kezeit, melyek most élettelenül
feküdtek törékeny teste mellett.
- Sara! – kezdtem remegő hanggal. – Kérlek ne
haragudj rám, hogy ilyennek tettelek ki téged és most itt fekhetsz ezen a
rohadt kórházi ágyon. De ha már így alakultak a dolgok, akkor kérlek légy erős.
Csendben zokogtam ágya mellett. Éreztem, hogy
fáradt vagyok, de most ez érdekelt a legkevésbé engem. Csak Saraért aggódtam.
Lassan mellkasára hajtottam fejemet és
hallgattam szíve dobogását. Megnyugvással töltött el engem ez a hang. Olyannyira,
hogy el is aludtam pár másodperc alatt.
PÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍP!
Éles hang hasított a fejembe. Felnéztem és
azonnal tudatosult bennem, mi is szól. Reszketni kezdtem, a szívem egy
pillanatra megállt. Megnyomtam a segélyhívó gombot, majd párás szemekkel az
élettelen Sarahoz fordultam.
- Sara! Kérlek! Könyörgöm, ne hagyj itt engem!
Ígérem még jobban vigyázok rád, mint eddig, csak ne hagyj itt engem!
Már nem is láttam szinte semmit könnyeimtől.
Úgy hullottak mint az eső. Mint a szakadó eső. A gép egyre csak sípolt, a fejem
pedig zúgott. Elmosódva láttam, amint berohan az orvos néhány nővér
kíséretében. A doktor megfogta a defibrilátort és próbálta újraéleszteni
szerelmemet. Szerencsére elsőre sikerült. Ezután azonnal kitolták a szobából és
a műtő felé vették az irányt.
- Harry! – szaladt oda hozzám Liam könnyes
szemmel. – Mi történt Saraval?
- Leállt a szíve. Újraélesztették. Most újra
megműtik. – sírtam, mert mást nem tudtam csinálni.
Úgy éreztem; itt a vég! Ha Sara…ha ő… El sem
tudom mondani, mennyire féltem, már csak annak a gondolatától is, hogy Sara ne
legyen mellettem. Egyre csak folytak könnyeim megállíthatatlanul. Nem! Az nem
lehet, hogy Sara meghaljon! Nélküle én sem létezek…
